A legutóbbi bejegyzésem után nem sokkal elcsábultam. Valamiért rámtört megint, hogy igen, blogolni fogok. A lendület a stílus elkészítéséig és egy bejegyzésig tartott... Pontosabban folyamatosan frissítettem a facebook oldalt és nulla reakció. Úgy nulla reakció, hogy rászántam 600 forintot a hirdetésre... Úgy, hogy szereztem majdnem 100 új oldalkedvelet. És tőlük se semmi... Na ez tette fel újra a pontot az i-re. Hogy próbálkozok, a legfrissebb infókat osztom meg, nem egyszer előbb, mint bárki más és a reakció nulla. Ebbe feccöljem bele az időmet és az energiámat? Pláne, hogy megint kezdtem azt érezni, hogy kényszer az egész... Írj már, írj már, írj már... Hát köszi, de nem.

Úgy döntöttem, hogy a kreatív energiáimat (már ha vannak) másként fogom levezetni. Kikölcsönöztem Betty Edwards jobb agyféltekés rajzolós könyvét és megpróbálom kicsit kikupálni magam. Amúgy is tudok rajzolni, nem is rosszul... De egy lusta dög vagyok és egyből mindent azonnal jól akarok csinálni. Tudom ez nem így megy, de hát ez van. Meglátom mi lesz belőle.

Az íráson is sokat gondolkozom. Érzem, hogy lenne bennem tehetség hozzá, de a fantáziám és kreativitásom nulla. Mondjuk minap olvastam az Aranymosás pályázatra beérkezett írásokat és hát... Volt amihez hasonlót én is könnyűszerrel tudok produkálni, mert hogy története nem volt az fix... :D

Talán ezt jobban értékelnék is mások. Olvasni senki nem szeret. A vizualitásra jobban cuppanak az emberek. És hát, örülnék ha értékelnének... :) Ha elismernék azt, hogy valamiben tehetséges vagyok, nem csak abban, hogy gyorsan olvasok... :D

Voltak kósza gondolataim arról, hogy könyves blogger leszek. Amúgy csináltam is pár hónapig/egy évig, de mindig rájöttem, hogy erre nincs időm... És nem is csak az idő...
Molyolok, így látom milyen most a piac... Tömve van és úgy tudsz érvényesülni rajta, ha nyalizol boldog-boldogtalannak és kiszolgálsz bizonyos igényeket... Mármint nyilván utóbbi mindeképp szükséges dolog, de rájöttem, hogy ez azzal jár, ha feladod önmagad...
Nagyon szeretek olvasni, de ahhoz, hogy az ember érvényesüljön ebben a világban, az kell, hogy olvass friss megjelenésű és felkapott könyveket, amikkel bevonzod az olvasókat. Nos hát ezek a könyvek, az esetek jó részében borzalmasak. De feljebb akarsz lépni és ahhoz ez kell... és kell, hogy nyalizz azoknak, akik meghozhatják számodra a látogatókat... Nekem ebből elegem lett. Állandó kényszer arra, hogy mindig friss legyél, írj rendszeresen, jelentkezz új tartalmakkal és legyél első minden apró-cseprő hírrel, mert máskülönben senkit nem fogsz érdekelni és nincs előrelépés. Kikészített a tudat, hogy mennyi időt és energiát feccöltem az egészbe, hogy próbálok megfelelni másoknak és a reakciók száma csekély, mikor az igénytelenebb, ám jobban nyalizó blogtulajok meg tolják magukat ezerrel.

Megalkuvás minden áron? Köszönöm, de inkább nem... Úgy döntöttem nem olvasok mindenáron divat-tucatkönyveket, csakhogy mások igényeit kiszolgáljam. Épp ezért a blogolást befejeztem. Az életem így is kissé túlhajszolt, nem hiányzik pluszba egy ilyen nyűg.

Marad ez itt, a panaszfal. :D

Finishben a szakdolgozatom. Utolsó bekezdésemet írom, fejben már teljesen kész, a valóságban csak félig. Egy elejétől a végig átolvasás és javítás még vár rá, esetleg néhol egy kis kozmetika és kiegészítés, no meg illusztrációnak néhány kép. Legszívesebb most két napig még itthon maradnék, hogy végre teljesen befejezzem.
Már azt is elterveztem, milyen ruciba pózolok majd a bekötött drágával. ;) :'D

Igazából már egy jó könyvet szeretnék olvasni bűntudat nélkül...

A ma estét egyedül töltöm itthon. Furcsa, mert vagy már két éve nem volt ilyen. Nem rossz amúgy, betoltam egy pizzát meg egy somersbyt és megnéztem egy olyan filmet, amit amúgy tuti nem néztünk volna meg együtt...

De cserébe itt vagyok egyedül a gondolataimmal és azt veszem észre magamon, hogy teljesen ideg vagyok. Ezért is írok. Ezért akarok írni, hogy az ilyen elcseszett, néha felötlő gondolatokat kiírhassam...
Szóval ülök itt, a szívem tuti két ütemmel gyorsabban ver és amíg lefoglalt a film, addig nem is igazán gondoltam rá. De most, hogy vége és a szakdolgozatomra kellene koncentrálni, érzem... És tudom is, hogy a munka miatt van ez. Az egyik nagy álmom vált valóra azzal, hogy lehetőséget kaptam a szakmában dolgozni. Most így fél év után pedig úgy vagyok vele, hogy nem akarom ezt... Nem azért, mert meguntam, hanem mert abszolút nem azt csinálom, amit a szakma megkövetelne vagy egyáltalán amit tanulok. Önállóságot várnak el tőlem egy olyan dologban, amihez nem értek és a legszebb az egészben, hogy elvárják, hogy az azzal kapcsolatos tudást én adjam át egyetemi oktatóknak. Én, aki a való életben képtelen két épkézláb mondatot elmondani... Stresszhelyzetben ez hatványozottan igaz. Nem értek a munkám ezen részéhez, rajtam kívül álló okok miatt megfelelő oktatást sem kapok hozzá, de elvárják, hogy tudjam és hogy csináljam... Gyomorgörcsöm van tőle és úgy érzem lassan eljutok arra a szintre, hogy utálok majd bejárni dolgozni. Visszasírom a diákmunkás éveimet, a kiszámítható munkát és kiszámítható embereket.

Mindenhonnan annyi a nyomás... A suli, a munka és az életünk fenntartása... Annyi probléma szakad a nyakunkba hónapra hónapra, hogy nem tudom, hogyan fogom ezt hosszú távon bírni. Pár nap múlva 25 leszek és úgy érzem teljesen ki vagyok égve... Két évet akarok kihúzni. Addig letudok egy mesterszakot és próbálom úgy összekapni melóhelyen a dolgokat, hogy ne legyen nagy gáz, ha közlöm, hogy le szeretnék lépni. Már most megtenném. Szeretnék elmenni innen nagyon. Szeretnék máshol lenni, máshol élni és másfajta munkát csinálni. Maradni a szakmában is akár, de azért, amiért ezt választottam, nem olyanért, amihez nem értek. Úgy érzem nem köt ide semmi. Változtatnom kell vagy meg fogok bolondulni...

Mire másra nem jó egy blog, mint panaszkodásra...

Igazi munkahelyem van immár fél éve... Egy álmom teljesült, de időközben kiderült, hogy nem épp azt fogom csinálni amit vártam, de ez egy másik történet. Nem csak a munkában csalódtam, de az emberekben is. Újra. Álmomban sem gondoltam volna, hogy amit úgy utáltam a csoporttársaimnál, azzal itt is találkoznom kell.
A munkahelyről el kell mondanom, hogy az átlag életkor 50 körül van és én vagyok a legfiatalabb. Amivel nem is lenne gond, ha az emberek fele nem lenne megkeseredett, hisztis nőszemély. Az indokolatlan rinyálást képtelen vagyok elviselni, a csoporttársaim némelyike minden félévben eljátszotta ezt: panaszkodtak olyan dolgok miatt, amiről és ami ellen nem tehettünk, de még sem járt semmilyen negatívummal ránk nézve, sőt gyakran csak általános műveltségünk fejlődött, de azt is miért? minek? muszáj? kérdések kísérték.

Gondoltam a munkahely legalább ettől mentes lesz, de rá kellett jönnöm, hogy nem. Felnőtt nők hisztiznek semmiségeken, például hogy kezdő vagy újrakezdő angol csoportba menjen (holott nyilván a képességeikhez igazodik az oktató) vagy... hát úgy minden máson. Sorolhatnám még, mert egészen megdöbbentem, hogy mi folyik ebben a közösségben.

Ami kiváltotta belőlem ezt a posztot, az az egyik nyugdíj előtt álló nővel folytatott beszélgetés volt. Elmesélt egy történetet egy tetovált orvos, a betege és az előítélete kapcsán. Én elmondtam, hogy szeretnék tetoválást és utálom azt, ha amiatt ítélik meg az embert, ahogy kinéz és nem a tudása alapján. Az ilyen akkor ne alkalmazzon. Erre jött a reakció: de hogy fogok kinézni idősen meg majd nem fognak felvenni sehova és akkor majd megbánom. Nem hiszem... Egyszer élünk és öregen ugyanolyan ráncos leszek. A ráncos meg nem szép, ha tetoválva van az ember, ha nem. És el fogom fogadni magam, mert ez az élet. No meg ráadásként... Ki a halált fog érdekelni akkor már, hogy mit gondolnak rólam mások? Ő persze megsértődött, egy szép idézettel közölte is vele, hogy mindenki úgy bassza el az életét, ahogy akarja.

De tudjátok mit? Tényleg egyszer élünk! Amikor az a napi ír, hogy Fokváros 3 hónap múlva kifogy az ivóvízből, amikor nap nap után a negatív hírekkel szembesülünk, akkor én azt mondom, hogy igenis, szét akarom magam varratni, hogy igenis, nem a jelenlegi munkahelyemen akarok megöregedni, hogy el akarok menni ebből az országból és másik helyen vagy akár több helyen élni... Nem itthon dolgozni baromi kevés pénzért, ami elmegy az albérletre és kajára, amiből sose fogok eleget félrerakni, hogy kifizessem a tanulmányaim miatti tartozásokat, amiből sose fogok lakást venni, ami sosem lesz elég arra, hogy akár egy gyereket is nyugodt szívvel vállaljak...
MERT EGYSZER ÉLÜNK! És én boldog akarok lenni!

In medias res elmondanám, hogy már tíz éves kapcsolatot ápolok a géportállal és talán pár év kihagyás után megpróbálok visszatérni ide. Sok minden változott az elmúlt évek alatt, amolyan unaloműző volt ez itt mindig is, de néha rámjön, hogy egy-egy mélyebben szántó gondolatot papírra, akarom mondani online felületre vessek. Persze ez iszonyat ritka, viszont néha irogatnék az olvasott könyvekről vagy megnézett filmekről, sorozatokról. (És nem szeretem a blogspotot.)

Szóval amolyan mindig, tipikus blog lesz, ha lesz. Egyelőre ennyi, ha akartok kérdezhettek. :D Külső csere egyelőre nincs, mert ez még mindig imádós. :*