Mire másra nem jó egy blog, mint panaszkodásra...

Igazi munkahelyem van immár fél éve... Egy álmom teljesült, de időközben kiderült, hogy nem épp azt fogom csinálni amit vártam, de ez egy másik történet. Nem csak a munkában csalódtam, de az emberekben is. Újra. Álmomban sem gondoltam volna, hogy amit úgy utáltam a csoporttársaimnál, azzal itt is találkoznom kell.
A munkahelyről el kell mondanom, hogy az átlag életkor 50 körül van és én vagyok a legfiatalabb. Amivel nem is lenne gond, ha az emberek fele nem lenne megkeseredett, hisztis nőszemély. Az indokolatlan rinyálást képtelen vagyok elviselni, a csoporttársaim némelyike minden félévben eljátszotta ezt: panaszkodtak olyan dolgok miatt, amiről és ami ellen nem tehettünk, de még sem járt semmilyen negatívummal ránk nézve, sőt gyakran csak általános műveltségünk fejlődött, de azt is miért? minek? muszáj? kérdések kísérték.

Gondoltam a munkahely legalább ettől mentes lesz, de rá kellett jönnöm, hogy nem. Felnőtt nők hisztiznek semmiségeken, például hogy kezdő vagy újrakezdő angol csoportba menjen (holott nyilván a képességeikhez igazodik az oktató) vagy... hát úgy minden máson. Sorolhatnám még, mert egészen megdöbbentem, hogy mi folyik ebben a közösségben.

Ami kiváltotta belőlem ezt a posztot, az az egyik nyugdíj előtt álló nővel folytatott beszélgetés volt. Elmesélt egy történetet egy tetovált orvos, a betege és az előítélete kapcsán. Én elmondtam, hogy szeretnék tetoválást és utálom azt, ha amiatt ítélik meg az embert, ahogy kinéz és nem a tudása alapján. Az ilyen akkor ne alkalmazzon. Erre jött a reakció: de hogy fogok kinézni idősen meg majd nem fognak felvenni sehova és akkor majd megbánom. Nem hiszem... Egyszer élünk és öregen ugyanolyan ráncos leszek. A ráncos meg nem szép, ha tetoválva van az ember, ha nem. És el fogom fogadni magam, mert ez az élet. No meg ráadásként... Ki a halált fog érdekelni akkor már, hogy mit gondolnak rólam mások? Ő persze megsértődött, egy szép idézettel közölte is vele, hogy mindenki úgy bassza el az életét, ahogy akarja.

De tudjátok mit? Tényleg egyszer élünk! Amikor az a napi ír, hogy Fokváros 3 hónap múlva kifogy az ivóvízből, amikor nap nap után a negatív hírekkel szembesülünk, akkor én azt mondom, hogy igenis, szét akarom magam varratni, hogy igenis, nem a jelenlegi munkahelyemen akarok megöregedni, hogy el akarok menni ebből az országból és másik helyen vagy akár több helyen élni... Nem itthon dolgozni baromi kevés pénzért, ami elmegy az albérletre és kajára, amiből sose fogok eleget félrerakni, hogy kifizessem a tanulmányaim miatti tartozásokat, amiből sose fogok lakást venni, ami sosem lesz elég arra, hogy akár egy gyereket is nyugodt szívvel vállaljak...
MERT EGYSZER ÉLÜNK! És én boldog akarok lenni!